Férfi szem – női szerep 4. rész

Új-Hollywood megkerülhetetlen mérföldkőként vonul be a filmtörténetbe, viszont a mozgalmat belülről bontja meg Spielberg Cápája és Lucas első Star Wars-filmje. Ezek az első blockbuster-filmek, melyek a stúdiók számára megnyitják az utat a jövő felé. Az alkotók is szépen lassan visszatérnek a szabályos szerkesztésű, könnyedebb témákat feldolgozó közönségfilmekhez.

Az Új-Hollywood által létrehozott „midcult” film (egyszerre szerzői és közönségfilm) viszont fennmarad és irányelvként szolgál a fősodorbeli mozgóképgyártás számára is. Már rögtön 1979-ben (amikor épphogy csak véget ért a renegát álomgyári mozgalom) megmutatkozik, hogy a fiatal rendezőgeneráció milyen markáns nyomot hagyott a filmezésen.

Mozikba kerül az Alien: Nyolcadik utas a Halál, melyben egy addig soha nem látott női főhős parádézik a vásznon. Ez egyszerre jelenti egy sci-fi gyártási divatnak a végét és a női mozgalmak egyik első nagy sikerét a mozi világában. Előtte ugyanis a sci-fi fő témája az öregedő társadalom és a „vörös veszély” (a szocialista terjeszkedéstől való félelem voltak), ezzel a filmmel pedig a nemek közötti egyenlőtlenség témája került előtérbe. Gondoljunk csak bele, ekkor még a szexuális forradalom utolsó rezgései hatnak a társadalomra, a fogamzásgátlók elterjedtté válnak, nyilvános vitatéma szerveződés az abortuszkérdés köré, a nők pedig elkezdik újragondolni létezésük céljait a világban, és a csak „funkcionális élet” (szülés, gyermeknevelés) dogmáit levetik magukról, beilleszkednek a patriarchátus intézményeibe; dolgoznak, karriert építenek, szórakoznak, hobbikat vesznek fel, és nem utolsó sorban szabadon rendelkeznek a testük felett.

Az Alien-sorozat első részének főhősnője pontosan ezt a mozgalmat hivatott reprezentálni, a Sigourney Weaver által megformált Ripley hadnagy (már beszédes az is, hogy rangjelzéssel szólítják a férfitársak is) olyan női karakter, aki erős maszkulinitással van felruházva; szigorú vezető, keményen kiáll az igaza mellett, fegyvert használ, férfiakat megszégyenítő módon harcol.

Az Alien (majd négyrészes sorozattá való kibővült története) minden kétséget kizáróan trend-teremtő jelentőséggel bírt, elindította a 80-as 90-es évek cselekvő-akcióhős nőinek divatját, melyhez olyan filmek kapcsolódtak, mint a Terminátor 1-2, a Thelma és Louise (és egyéb olyan MTV-generációs Bonnie és Clyde parafrázisok, mint a Született gyilkosok vagy a Tiszta románc), A bárányok hallgatnak, Flashdance vagy éppen a Fargo.

Ezek a filmek egyértelműen elutasítják a klasszikus hollywoodi női test ikonográfiáját, újrafogalmazzák a testről alkotott korábbi képet, és különös módon, Hollywoodon belül létrehozzák a Hollywoodhoz klasszikus értelemben nem illő hősnő mítoszát.

Természetesen eközben az európai filmesek sem ülnek tétlenül, és néhány merész alkotó olyan női karaktereket teremt, akik egy csapásra bevonulnak a filmtörténetbe. Élen jár a spanyol Pedro Almodóvar. 1988-as kultikus filmjével, az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén-nel megkezdi bravúrosan megírt női szereplőinek sorát, és olyan remekműveket hoz létre, mint a Tűsarok, a Titkom virága, a Mindent anyámról, és a Volver.

A dán Lars von Trier nem elhanyagolható részt adott hozzá ahhoz, hogy a filmtörténet gyarapodjon néhány legendás női filmmel, már ha beszélhetünk az ő alkotásairól ténylegesen női filmekként. A Dogma 95-mozgalom markáns nyomot hagyott Trier filmjein, karcos műveit hiperrealistának is titulálhatjuk nyugodt szívvel.

Hősnői gyakran olyan szabadon élő-gondolkodó alakok, akik éppen a férfivilág határainak valamilyen megsértése miatt ítéltetnek kegyetlen bukásra. Trier ezeket a karaktereket életre hívva olyan halhatatlan alkotásokkal gyarapította a filmtörténetet, mint a Hullámtörés, a Táncos a sötétben, a Dogville, a Manderlay, az Antikrisztus, a Melankólia vagy A nimfomániás.

Reke Balázs író, filmesztéta, filozófus irása