Mit akar a férfi? a filmekben…Reke Balázs filozófus, filmesztéta szerint

A „Mit akar a férfi?” kérdés már alapjáraton a filmkészítés egyik központi problémája, mivel e művészeti ág a megjelenésétől fogva a „férfiak világával” van átitatva. Gondoljunk csak bele: 2010-ig kellett várni arra, hogy egy rendezőnő kezébe vándorolhasson a legnagyobb publicitást biztosító Oscar-díj a rendezés kategóriában (Kathryn Bigelow, A bombák földjén).

És hiába egyre több női alkotó részesül rangos elismerésekben, a nagyközönség számára a filmkészítés megmaradt egy klasszikusan férfi szakmának.

Ezek a művészek pedig sokszor (és sokféleképpen) ugyanezt a kérdést teszik fel maguknak, ezáltal a nézőnek is: „Mit akar a férfi?”. Erre aztán adnak alternatívákat, megrágják, átelemzik a dolgot, mindkét fél; a néző és az alkotó is ráébred dolgokra, elméleteket fogalmaz meg a felvetett problémával, végső soron, magával kapcsolatban. És rá kell, hogy ébredjen arra, hogy egy film legyen bármilyen műfajú is, elkészítése egy kicsit feldolgozó-terápiás folyamat az alkotó számára, a néző számára pedig felismerő-terápiás folyamat. Sok olyan alkotó van, aki a filmkészítésnek, mint művészi-termető folyamatnak, ezt az „önterapizáló” aktusát nyíltan vállalja. Gondolhatunk itt olyan hírességekre, mint Woody Allen, aki szorongásait, neurózisát kezeli azzal, hogy filmeket forgat ezen problémáiról:

folytathatjuk a sort a méltán híres-hírhedt Lars von Trier-rel, aki depresszióját kezeli mozgóképkészítéssel.

És következhetne a sorban Pedró Almodóvar, aki komplexusait, szorongásait, gyermekkori emlékeit, és valójában minden dolgot feldolgoz a film erejével, ami őt éri/érte az életben. Ha pedig tovább megyünk, még a leginkább profitorientált műfajokban dolgozó rendezők munkáinak némely pillanatában is találunk olyan személyes „vallomásokat”, melyekbe ők rejtik el a lehetséges választ a nagy kérdésre.

Vegyük példának mondjuk Michael Bay-t, akinek hihetetlen sebességgel pörgő akciófilmjeiben körülbelül még a felboruló zongora is felrobban, viszont ő volt az is, aki anno az egész világot megkönnyeztette, amikor az Armageddon című filmjében leckét adott a férfi bátorságról, és a családi kapcsolatok fontosságáról.

Nézőként, voyeur-ként („kukkolóként”) belesünk az alkotóknak a világába, kulcslyukon keresztül, védett pozícióból nézzük, ahogy leperegnek előttünk a lírai önvallomások órái és percei. És pontosan ez az, amely bennünk is elindítja (természetesen sokszor a tudattalan szintjén) azt az öngyógyítási folyamatot, melynek csúcspontja egy-egy film által kiváltott katarzissal érkezik el hozzánk. Kérdezzünk meg valakit, hogy mi éppen az a film, ami a legjobban hatással van rá, és válaszával máris beenged minket a lelkében dühöngő folyamatok örvényébe. Az ember lélekben mindig máshogy kapcsolódik kedvenc filmhőseihez.

Egy jól kivitelezett, okosan felépített film behatolási pontot, és egyszerre kapcsolódási pontot jelent a tudattalanhoz. A férfiakarat tettem éréséhez, és a fiú-férfi fejlődéslélektanhoz legjobb terepet az úgynevezett „coming of age”-filmek adják. Lényegük, hogy egy szereplő útját követjük az egész film alatt, egy bizonyos életkorból kiindulva, amíg el nem jut fejlődés lelki pontjáig, a változásig. Olyan műfaj ez, amivel igen könnyű azonosulnia minden korosztálynak, mivel a fiatal nézők jövőbeli, az idősebbek pedig múltbéli, nosztalgikus kalandokat fedeznek fel bennük.

A fiú megszületik, növekszik, és férfi lesz belőle. Ez a természet rendje. Ennek a rendnek a világába enged be minket a film… segít, hogy megérthessük, kik vagyunk a világban.     

Reke Balázs író, filmesztéta, filozófus