A döntés dilemmája
….járjuk az utat, önismereti könyvek sokaságát faljuk fel – mintha rólunk szólna mind – tréningekre járunk, önismereti csoportokba megyünk, azt érezzük, hogy be kell pótolnunk rengeteg mindent, mintha eddig “aludtunk volna” és elkezd egy új világ megmutatkozni. “Végre megértenek”, “Végre tudja valaki, hogy mit érzek” ” Végre van valaki, aki már járt ebben a cipőben és már máshol tart” -és ehhez hasonló felkiáltásokkal szoktam találkozni a tanácsadásim során, az “ébredező embereknél” Keresnek, kutatnak, szembenéznek sok-sok dologgal az életük kapcsán, és eljutnak ahhoz a ponthoz, amelyet én Y-útelágazásnak szoktam nevezni. Az útelágazás egyik ága visz a régi, jól megszokott úton, a másik pedig nyit egy új világot. És ha hiszed, ha nem, kedves olvasó, az emberek kb. 60%-a a régi csapáson menne tovább, mert fél az ismeretlentől. Hogyan lehetséges ez?
A válasz a következő: az eddigi életünkhöz kapcsolódó sémáinkat, játszmáinkat profira csiszoltuk, pár évtized alatt. Ezek a túlélési stratégiánk eszközei. Bár érezzük, hogy nem jó így, de ezen a ponton két dolog rántja be a kéziféket a továbbhaladás útján.
- Az ismeretlenről senki sem garantálja, hogy jobb lesz. Ki tudná megmondani, hogy ha elindulunk egy olyan úton, olyan életminőségek felé, ahol még nem jártunk, nincs élettapasztalatunk, csak másoktól hallottunk róla, akkor biztos, hogy jó lesz nekünk, valóban eredményes lesz?
Hoppá! Honnan jön ez a kétség??
Itt azonnal előugrik a bennünk élő sértett gyermek, aki elkezdi a belső monológokat: “emlékszel, amikor legutóbb anya/apa megígérték, hogy ha a záró dolgozatom ötös lesz, akkor megkapom az év végi ötöst, megcsináltam, mégis 4-sel zártam az év végét és ugrott a kitűnő bizonyítvány?” A végtelenségig sorolhatnám az élethelyzeteket.
Eredmény: a kudarcélmények kiírtották a hitet, a hitet abban, hogy ha én teljesítek, akkor a vágyak valóra válnak.
Ez sajnos elegendő is ahhoz, hogy sok-sok útkereső ne induljon el végül, helyette bekerül egy egy helyben topogó állapotba, ami felemészti az érzelmeit, a kapcsolatait, egészségét, pénzügyi helyzetét és ők lesznek a terapeuták állandó visszatérő kliensei, a “jegyvásárlók” tréningekre, előadásokra, az örök elégedetlenek, akiket újra meg újra legyőznek a kételyek. Márpedig garancia nincs!
Az út, ami boldoggá tesz, nem a végcél! Viszont cél nélkül nincs út. Ezért amíg nincs konkrét cél, ami a belső vágyakat felkorbácsolja és bátorságot adna, hogy legyőzzük a kétségeket, a hitetlenséget, addig marad a dilemma, a topogás, és végül, nem változik semmi, a siker továbbra is várat magára.
2. A másik, ettől sokkal markánsabb dilemma az, hogy így is sok mindenről lemondtunk az eddigi úton. Ezzel a hozzáállással, a kicsiszolt énvédő mechanizmusokkal legalább kicsit elfogadnak, kicsit szeretnek, így valahogy átevickélek az élet tengerén – de ha ezeket megváltoztatom? Hmmm, akkor aztán már ez sem lesz?? Akkor hogyan fogok a szüleim, a párom, a kollégáim elé állni? Mit fognak mondani?
Persze, megint hallgathatom, hogy “ébredj már fel,eddig sem jutottál sehová a próbálkozásaiddal, most mitől sikerülne? ” miért kockáztatsz, legalább anyagilag biztonságban vagy” “Amilyen virágot szakítottál, hát csak szagold, mi megmondtuk előre, de hát te szerelmes voltál. Tessék, megint igazunk lett.”
30-40-50 évesen is visszamegyünk kisgyerekbe, aki azért a kevéske kis elismerésért, szeretetért, – ami csupán a vegetációhoz elég – ismét meghátrál a valódi változtatásoktól.
Na, itt kell a bátorság, az égető vágy!
….vagy ez, vagy az! vagy maradok a régi életemben, és megkapom a kevés figyelmet, a kevés szeretetet, amit eddig megtanultam kiharcolni, és lemondok az álmaimról, a vágyaimról, a céljaimról, vagy elindulok az úton, ahol megkeresem az igazi Önvalómat, felfedezem az értékeimet. És ha ezt választom, talán le kell mondanom a számomra fontos emberek szeretetérők, támogatásáról. Vagy mégsem? 🙂
