Bokros László – Most a férfiakon a sor

Mit akar a férfi? - Bokros László
Bokros László

Kurt Vonnegut Kékszakáll című műve az egyik személyes kedvencem.

Rabo Karabekian, az absztrakt expresszionista festő sokáig rejtegeti élete főművét Circe Berman előtt. Azután mégis megmutatja neki.

A második világháború végén járunk. Ötezer-kétszáz-tizenkilenc ember van a képen. Hiperrealistán. Kivehetően. Nyakig benne a borzalomban. A legnagyobb ember cigarettányi méretű, a legkisebb légypiszoknyi. Olyan valósághű, hogy akár fénykép is lehetne. És rajta ötezer-kétszáz-tizenkilenc pokoli történet. Vérrel. Halállal. Szenvedéssel.

Amikor Circe Berman megkérdezi Rabo Karabekiant, hogy mi a mű címe, egyszerűen válaszol:

„Most a nőkön a sor.”

Sapienti sat.

Amikor a férfiak nem találtak megoldást, általában háborúztak. Illetve, nemcsak általában, hanem mindig. Szinte mindig. Időről-időre öldökléssel állították be az egyensúlyt.

Amikor azonban már az atom volt a kezükben, akkor a történelem és a sors egy kicsit megkönyörült rajtuk.

Amikor már nem tudtak mit kezdeni egymással, akkor megérkezett a női energia.

Vonnegut pontosan látta.

Rabo Karabekian pontosan látta.

És a nőkön volt a sor.

És a béke egyre és egyre tovább tartott.

Egyre és egyre tovább tart.

A férfiak pedig elkezdtek összemenni.

Mert aki bátor, az bizony férfiként is bevallja, hogy amikor egy nő a kezébe vesz valamit, és komolyan is gondolja a dolgot, akkor bizony könnyedén fölé nő az egykor volt erősebb nemnek.

Mert ma már ez nem érvényes.

Illetve, egyre inkább nem az.

És itt jön a csavar.

Azt gondolom, hogy ideje egy kicsit újra tehermentesíteni a hölgyeket.

Egy kicsit hagyni őket néha pihenni. Nem kicsavarni, nem hajszolni őket, hanem egyszerűen csak engedni megtörténni a dolgokat.

Megkeresni azt a harmóniát, amelyben az ősi szerepek szerint működik minden. Boldogságban, egyensúlyban, mindig emelve a másikat.

Rabo Karabekiannak azt javasolnám, hogy hagyja, hogy most Circe Berman fessen egy képet.

Szerintem azon a képen a békeibőben is csúcsteljesítményt nyújtó nőket látnánk, a tempóval nehezen együtthaladó férfitársadalommal, és a jövőbeni harmónia reményével.

A háború után – és ezt minden fórumon vállalom – rendkívül nagy szerepe volt a nőknek abban, hogy hosszú békeidőt hozott az ég. A kompromisszumképesség, a szálak finom összekötése, a láthatatlan, szerető kéz, és a látható finom ölelések megmutatták, hogy másképp is lehet.

Azt gondolom, ma egy kicsit hagyhatnánk hátradőlni – na jó, egy kicsit a tempóból visszavenni – a hölgyeket.

Egy kicsit megtanulhatnánk úgy kompromisszumokat kötni, hogy közben ne sérüljünk meg, és az egófényezés helyett kereshetnénk új hobbit.

Egyensúlyt.

Harmóniát.

Új Édenkertet.

Most a férfiakon a sor!

Bokros László

2019. 03. 16.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük