Egymás szemébe nézni…

Bonyolult létezésben vagyunk mi XXI. századi emberek. Voltak már nyilván nehezebb évszázadok, mégis azt gondolom, lehet, hogy soha ennyire nem volt elveszett az ember. Amiben biztosan benne van, hogy úgy tűnik minden tudás közeli, hogy szinte nincs határa az elérhetőnek. És közben a hétköznapi lét pillanatai épp ellentmondanak ennek.

Mintha egyre kevesebbet tudnánk, egyre nehezebben boldogulnánk.  Mit akar a férfi, mit akar a nő- kérdezzük lépten – nyomon. Kérdezzük, mert lassan kiveszik minden olyan minta az életünkből, ami valódi segítséget jelentene az eligazodásban. Mi nők az elmúlt évszázadokban kipróbáltuk szinte az összes férfi szerepet, gyakorlatilag belaktuk az egész emberi létformát. És most jó hangosan kiabáljuk bele a világba: hol vannak az igazi férfiak?

Image by StockSnap from Pixabay

A kérdés azért is izgalmas, mert nincs tapasztalatunk arról, hogy ez mit is jelenthet. Mi nők talán többet tudunk arról, hogy milyenek vagyunk a férfi szerepekben, mint azt, hogy milyenek a férfiak. Ha egyáltalán van ilyen, hogy milyenek a férfiak. És nemcsak a sztereotípia gyűjteményeinket bővítjük.

Én azt érzékelem, hogy kétségbeesetten próbálunk találkozni egymással. De szinte csak a hiányaink találkoznak, a sebeink olvadnak egymásba. A meg nem értettség, az elutasítás és a vágy a teljes elfogadásra együtt létezik, valami egészen különleges lelki vegyületként és tombolva hirdeti az új időket, felépítve a végtelen elkülönülés beláthatatlan birodalmát.

Hiányzunk egymásnak, hiányzunk magunknak. Hiányoznak példák, valódi hús-vér emberek, igazi ölelések. Nincs igazi eszköztárunk arra, hogy hozzájussunk ahhoz, amit szeretnénk. Ezért harcolunk, bántunk, rosszat gondolunk magunkról, rosszat gondolunk egymásról. A szépség kultuszában mi nők egyre nehezebben viseljük el, hogy örökké szépnek és fiatalnak kellene lenni, ezért különös kegyetlenséggel számolunk le akár a gyermekünk apjával is, ha esetleg az továbblépett egy másik, fiatalabb nővel. Hogy továbblépett az ígérettel, hogy számára az élet újraírható. Miközben mi ott maradtunk a régiben, csak már épp egyedül a felelősséggel, amit nem így akartunk, nem így vállaltunk. Képesek vagyunk önmagunkról soha el nem képzelt módon még bosszút is állni, mert mi nem tehetjük ugyanezt, mi nem léphetünk ilyen „egyszerűen”, mert az anyaság feladata és felelőssége semmi máshoz nem hasonlítható módon köt minket.

Egyedül
Photo Credit: SJJP – Pixabay

Mostanra rengeteg fiatal felnőtt, akár családalapításra készülő férfi van, aki úgy nőtt fel, hogy az apjáról csak rosszat hallott, hogy az apa vagy a férfi szavak gyakorlatilag a szitokszóval voltak egyenértékűek a családjában. Kell-e boncolgatni, hogy önmagában ez a tény milyen hatással van arra, hogyan lépnek kapcsolatokba, mit gondolnak a saját férfiasságukról, a saját szerepükről, az apai minőségről.

Én például ezt tartom a legalattomosabb tömegpusztító fegyvernek. És igen tudom, sokan gondolják most ebben a pillanatban, hogy erről csak az az apa tehet, aki a viselkedésével ezt idézte elő, de én ebben nem hiszek. Nem, nem azért, mert álomvilágban élek. Látok rettenetes kapcsolatokat, mérhetetlen fájdalmakat, feldolgozhatatlannak tűnő történeteket. Látom, ahogyan a múlt évtizedek távlatából is visszanyúl, mert a lerombolt életek helyére nem tudott újra bejutni a fény. Rengeteg sorsot ismerek. Megszámlálhatatlanul sok nővel beszélgettem már. Amit soha nem tudok megszokni, az az, amikor egy fiúgyermeket nevelő nő azt mondja: „gyűlölöm a férfiakat”.

És igen szinte fájdalmat érzek, amikor olyan férfisorssal találkozom, amikor a fiatal, életkezdő férfi mindent kétségbe von magában. Mert azt mondja úgy tudja, hogy az apja egy aljas, senkiházi ember, így fél, hogy ő mit visz tovább az apjából, milyen férfi lehet az, akinek ilyen apja van.

Amikor azt mondjuk, hogy magunk miatt kell megbocsátanunk, hogy a saját lelkünket ne mérgezzük haraggal, ezt vagy meg tudjuk tenni, vagy nem, vagy csak hosszú idő múlva. Ez a saját, belső ügyünk, a saját viszonyunk saját magunkkal. Amikor azonban a gyermekünk apjáról van szó, akkor túllép a felelősségünk a saját életünkön. Igen lehet, hogy az egyik legnagyobb próbatétel az életben, hogy túl kell látnunk a fájdalmunkon a gyerekünk érdekében, de azt hiszem ezt muszáj megtennünk.

Nem lehet számunkra öröm, ha a gyerekünk utálja az apját. Nem lehet boldogág, hogy nem tiszteli. Nem lehet elégtétel, hogy nem akar találkozni vele. Az anyaságunk minőségének egyik legékesebb mutatója, hogy a gyermekünk, ha úgy alakult az élet, hogy elváltunk, mit gondol az apjáról. Mint ahogyan az is, hogy az apja életébe esetleg beérkező új feleség kap- e esélyt a gyermekünktől az elfogadásra. Nem, nem a szeretetre, csak arra, hogy tiszteletet kapjon emberként, nőként. Hiszen ez is lehet egy akár örökre beégő minta, hogy érezhetjük úgy egy másik emberrel kapcsolatban: „neked nincs jogod létezni, nincs jogod boldognak lenni”.

A másik nagyon érzékeny kérdés szerintem az, ha a válásunk után az apa új családjában gyerek születik, és mi azt mondjuk a gyermekünknek: „neked az nem testvéred”. Számtalan ilyen helyzettel találkoztam. Végzetes problémának tartom, a gyerekünk elveszettségét ezzel tudjuk a legjobban „megalapozni”. Hiszen képzeljük csak el, mi játszódik le ilyenkor egy gyermek lelkében. Testvérek általában attól lesznek az emberek, hogy mindkét vagy egyik szülőjük azonos. Akkor, hogy van ez? Nekem apám, neki nem, mert más az anyukája? De akkor mit jelent az, hogy apa? Csak az anya számít? Valós kérdések, nem egyszer találkoztam már vele. És mondom a beégett kérdést a tudattalanba: akkor az sem fog számítani, ha majd felnőttkoromban én leszek apa. Azt is majd egy anya fogja eldönteni, hogy apa vagyok vagy sem.

Igen, bonyolult létezésben vagyunk mi XXI. századi emberek. Az ásó-kapa- nagyharang történetek valahol beivódtak a sejtjeinkbe, és elveszetten ácsorgunk, amikor több ásó-kapa-nagyharang történet részese vagy főszereplője leszünk. Könnyebb út, ha csinálunk belőle egy csupán nő-férfi kérdést. De talán azt már tudjuk, hogy a könnyebb utak nem mindig valódi utak. A kérdések, amelyeket itt felvetettem, tudom, hogy sokunknak provokatívak, de nem öncélúan azok.  A virtuális lét és a robotszerű jövő világában nincs más esélyünk a túlélésre, mint emberi ösvényeket vágni. Ahhoz pedig megkerülhetetlenül szembe kell néznünk azzal, hogy mit teszünk magunkkal, egymással.

Muszáj erről tabuk nélkül, tényleg beszélni. Egymás szemébe nézni.

Bali Edina Zsanna író, előadó

www.facebook.com/raismerokönyvek/

www.instagram.com/edinazsanna

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük